Leírásuk

A moákat Richard Owen fedezte fel az európai tudomány számára 1839-ben. Azóta is csak töredékes csontjaik alapján ismerjük őket: közülük a „legkisebbek” alig 1 méter magasak és 18 kg tömegűek voltak, a legnagyobbak magassága pedig elérte a 3 métert, tömegük pedig a 230 kg-ot. A 19. században csontjaik alapján kezdték el leírni az egykori fajokat, aminek eredményeképpen a 20. század második felében már a molekuláris biológia segítségével kellett „rendet” rakni a fajok között. Ugyanis az állatvilágban szokatlan módon a legtöbb faj hímjei sokkal kisebbek voltak, mint a nőstények (nemi dimorfizmus), ezért egyazon faj hímjeit és nőstényeit sokszor más fajként írták le. A molekuláris biológia továbbá az egyes fajok közötti leszármazási kapcsolatokat is megadta.

Életmódjuk

Egyes példányoknak a gyomortartalma is fennmaradt: ebből tudjuk, hogy főleg rovarokkal, puhatestűekkel, kisebb kétéltűekkel, illetve magvakkal, bogyókkal, gyümölcsökkel és levelekkel táplálkoztak. Más madarakhoz (és a hüllőkhöz) hasonlóan kisebb köveket is nyeltek, hogy segítsék a táplálékuk emésztését. Általában egy, ritkábban kettő tojást költöttek ki, amelyek héjai szerte Új-Zélandon fellelhetőek. Egyes kutatók feltételezik, hogy az egyes fajok jellegzetes hangokat adhattak ki: így hívogathatták egymást Új-Zéland többnyire nehezen járható területein.

Új-Zéland szigeteinek – az elszigeteltségük miatt – egyedülálló volt a faunája: az emlősöket csak néhány denevérfaj képviselte, nagyméretű hüllők sem éltek a szigeteken: így a szárazföldi gerincesek nagy részét a madarak adták. Mintegy tíz röpképtelen moa-faj élt a két szigeten, a túlnyomó részük erdőkben: gyakorlatilag ők foglalták el azokat az „ökológiai fülkéket” (niche), amelyeket más földrészeken az erdei emlősök (pl. őzek) töltenek ki. Ennek a faunának a csúcsragadozója egy óriási sasszerű ragadozómadár, a Haast-féle sas volt, amely a levegőből vadászott a moákra.

Fajaik

Richard Owen a moák első leírója a Dinornis csontvázával

A moák rendjén belül 3 alcsaládba és 6 nembe sorolva az alábbi 10 fajt írták le:

Megalapteryx-félék (Megalapteryginae) alcsaládja

• Megalapteryx nem
• Megalapteryx didinus (felföldi moa)
  Kb. 130 cm magas és 25 kg tömegű lehetett. Egyike volt a legkisebb moáknak: Új-Zéland magasabban fekvő, hűvösebb erdeiben élt.

Anomalopteryx-félék (Anomalopteryginae) alcsaládja

• Anomalopteryx nem
• Anomalopteryx didiformis (kis bozóti moa)
  Mintegy 130 cm magas és 30 kg tömegű lehetett. Mind az Északi-, mind a Déli-szigeten előfordult.
• Pachyornis nem
• Pachyornis elephantopus (nagylábú moa)
  Kb. 180 cm magas és 145 kg tömegű lehetett. Robusztus testalkatú madár volt: (testéhez képest) rövid és vastag lábai és hatalmas csőre volt. A Déli-szigeten élt.
• Pachyornis australis (tarajos moa)
  Ez a faj mintegy 75 kg tömegű lehetett és a teljes Déli-szigeten előfordult, főleg annak hideg és hűvös hegyi régióiban. Szintén zömök testalkatú volt, de kevésbé, mint a nagylábú moa.
• Pachyornis geranoides (régen: Pachyornis mappini; Mantell moája)
  Mintegy 130 cm magas és 30 kg tömegű lehetett, tehát viszonylag „kicsi” volt. Az Északi-sziget erdeiben élt.
• Emeus nem
• Emeus crassus (keleti moa)
  Kb. 150 cm magas és 50-70 kg tömegű lehetett. A Déli-sziget keleti részének ritkás erdeiben, bozótosaiban élt. zömök testalkatú madár volt.
• Euryapteryx nem
• Euryapteryx gravis (régen: Euryapteryx geranoides; erős lábú moa)
  Mintegy 150 cm magas, zömök testalkatú madár volt, viszonylag rövid lábakkal. Az egész Déli-szigeten és az Északi-sziget déli részén élt.
• Euryapteryx curtus (parti moa)
  Kb. 130 cm magas és 20 kg tömegű lehetett. Egyike volt a legkisebb moáknak. A hím valamivel kisebb volt, mint a nőstény. Az Északi-szigeten élt.

Óriás moák (Dinornithinae) alcsaládja

Óriás moa rekonstrukciója az Aucklandi Múzeumban

• Dinornis nem
• Dinornis novaezealandiae (északi óriás moa)
  A legnagyobb moák voltak. A hímek átlagosan 90-120 cm magasak és 34-85 kg tömegűek, a nőstények 120-190 cm magasak és 76-242 kg tömegűek lehettek. Azonban már 3 méteres példányok maradványát is megtalálták, így ezt a fajt tekinthetjük - a szintén kihalt elefántmadár-félék után - a valaha élt legnagyobb madárnak. A testméretükhöz képest viszonylag kis fejük, széles és lapított csőrük, kis szemeik, hosszú nyakuk, erőteljes testük és vastag lábaik voltak. Az Északi-szigeten éltek. Tojásaik nagyobbik átmérője 24 cm, a kisebbik 18 cm volt.
• Dinornis robustus (déli óriás moa)
  Hasonló testfelépítésű volt, mint a Dinornis novaezealandiae, de a Déli-szigeten élt.

Evolúciós kialakulásuk

A moák ősi röpképtelen madarak leszármazottjai. Ez azt jelenti, hogy már őseik sem voltak képesek repülni, ellentétben pl. a Mauritius-szigeti dodóval, amely a szárnyai segítségével érkezett Mauritius szigetére és a ragadozók hiánya miatt veszítette el röpképességét. A röpképtelen óriásmadarak a kainozoikum elején a dinoszauruszok kihalásával indultak gyors fejlődésnek: amikor a szárazföldeket már nem uralták a hüllők, de még az emlősök sem indultak robbanásszerű fejlődésnek. Így ezen madarak virágkora a harmadidőszak (tercier) volt, ekkor minden kontinensen jelen voltak. Hanyatlásukat a nagytestű, méhlepényes ragadozók megjelenése okozta a negyedidőszakban (kvarter).

Az egykori Gondwana, vagyis a Nagy Déli Kontinens maradványain (Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália és Új-Guinea) máig fennmaradt az ősi röpképtelen madarak néhány faja: Afrikában a struccfélék, Dél-Amerikában a nandufélék, Ausztráliában az emufélék, Új-Guinea szigetén a kazuárfélék. Madagaszkár szigetén pedig a már kihalt elefántmadár-félék éltek. Mindezek a madarak a futómadár-szabásúaknak a moák melletti másik evolúciós ágába, a struccalakúak rendjébe tartoznak. (Egy másik elterjedt rendszertani felosztás a moákat is ide sorolja.)

Új-Zéland szigetein azért maradhattak fenn ma már archaikusnak számító állatfajok, mert azok már a mezozoikum óta gyakorlatilag elszigetelődtek a nagy szárazföldektől: a sziget a jura során vált el Gondwanától. Ettől fogva a két sziget állatvilága más földrészektől elszigetelten fejlődött: új állatfajok csak a levegőből vagy a vízen keresztül települhettek be.

Kihalásuk

Kihalásuk nem sokkal a mai maorik őseinek betelepülése után következett be, mintegy 500 évvel ezelőtt. Nagyon valószínű, hogy a bennszülöttek intenzíven vadászták: a régészek számos helyet találtak Új-Zélandon, amelyek tanúsága szerint a maorik valóságos mészárlásokat vittek végbe a moák között. Apróbb zsákmányállataikat pedig a behurcolt patkányok irtották. (Erről bővebben: pleisztocén megafauna.)

Mikor az első európai hajósok kikötöttek a szigeteken (James Cook, 1769), már nem találkoztak élő példányokkal. Ennek ellenére néha felröppen a hír, hogy egyesek napjainkban is látni vélnek egy-egy példányt, azonban létezésüket néhány bizonytalan felvételen kívül semmi sem bizonyítja.